A magyar szerzőkért oldalon, az ünnepváró, adventi irodalmi naptárban megjelent Mézeskalács c. novellám

A magyar szerzőkért - Kezdőlap | Facebook oldal szervezésében, felkérésére jelent meg a Mézeskalács című novellám, amely az adventi irodalmi kalendárium 4. napján olvashattatok. Az eredeti megjelenés az Ö oldalukon olvasható. Köszönöm szépen a lehetőséget Schmidt-Czelti Ágnesnek, A magyar szerzőkért oldal odaadó szervezőjének. Szép adventi készületet kívánok!

Nem sok híja volt, hogy feledésbe merüljön. Évek óta az öreg stelázsi egyik eldugott polcán szunyókált. Amióta nagyanyám eltávozott az örök fényesség útján, bizony nem akadt senki, aki használta volna. Aztán egy decemberi napon, mikor kint zúg a dermesztő, csontig hatoló szél, bent halkan duruzsol a kandalló melege, a lányom megtalálja a félárnyékban magára hagyott örökséget. A szívformájú, körtefából faragott mézeskalács ütőfát, amely a dédnagyapám keze munkáját dicséri. Az idő nyomott hagyott rajta. Apró barázdák, egy korszak lenyomatai üdvözölnek minket. Muszáj kézbe venni, megforgatni, alaposan megszeretgetni. Egyszeriben azon kapom magam, hogy az ütőfa nagyanyám szelíd hangján olyan régi ünnepekről mesél, amikor még a mézeskalácsot anyák, apák ajándékba adták gyermekeiknek, legények kedvesüknek, vagy falusi piacokon vásárfiává vált. Hirtelen bevillan süteményillatos gyermekkorom. Egy meggörnyedt hátú öregasszony, aki a régi konyhában serénykedik, kékeres, ügyes keze alatt mákos és diós bejglik, gyümölcskosarak, lekváros linzerek, mazsolás kalácsok végtelen sora kel életre…A lányom édes hangja hoz vissza a valóságba, ugyanis az ütőfa közelében megleli a gyöngybetűkkel lejegyzett mézeskalács receptet is. Évekig kerestem a tökéletes mézeskalács titkát. Tökéletlenségem, ügyetlenségem kedvemet szegte. S íme, mindvégig itt volt az orrom előtt! Elengedtem, hajszál híján hagytam, hogy feledésbe merüljön a mézeskalácssütés évszázados hagyománya. Hisz nemcsak alkalmat teremtett a közös, családi együttlétre, hanem lelki szükségletet is jelentett. Ideje újra életet lehelni belé! Egy mézeskalács szívet szeretnék sütni, apának! mondja ki hangosan kívánságát a lányom. S nem tétlenkedik, máris hozza azt, ami szükségeltetik. Méz, liszt, cukor, fűszerek. Bekapcsolok egy kis karácsonyi muzsikát, meggyújtom az illatgyertyát. Aztán kihúzom az ősrégi, kopottas gyúródeszkát, amely a hosszú évek alatt legalább annyi időbarázdát begyűjtött, mint az ütőfa.Mérünk, adagolunk, gyúrunk. A lányom nyakig benne van a mézes tésztában, de hagyom, hogy elmerüljön, eggyé váljon vele. Kell a rítus. Miután kinyújtottuk, együtt beleütögetjük a szívforma ütőfába. Mozdulataimban felfedezni vélem nagyanyám csontos kezének gyakorlott mozzanatait. Közben persze karácsonyi formákat is szaggatunk, a lányom lecsipegeti a kis farkincákat, s titokban elmajszolja a nyers tésztát. Úgy teszek, mintha nem venném észre, de magamban jót kuncogok. Betesszük őket a sütőbe, éppen csak térülünk-fordulunk, és már el is készülnek. A napsugarak betűznek a függöny ráncain át az aranybarna mézeskalácsokra. Mennyei sütiillat leng körbe minket. Elsőként kiborítom a megsült szívformát az ütőfából. Alaposan szemrevételezzük, hogy mi sült ki belőle. Elégedetten állapítjuk meg, hogy a motívumok a sütés után is megőrizték formájukat. A levélkoszorú keret, a szívbe foglalt virágok jól láthatóak a mézeskalácson. Apa nagyon fog örülni neki! lelkendezik a lányom, majd gondosan elrejti egy félreeső helyen a finomságot. Azután ráveti magát az éppen kisült mézeskalácsokra, jóízűen falatozva dobál magába hol egy csillagot, egy Rudolfot, vagy épp egy Mikulást. Azt mondja, hogy melegen a legfinomabb, de szerintem pár nap múlva az igazi, amikor már rendesen összeértek az ízek. Miután kihűl a hadseregnyi ünnepi nyalánkság, következik az írókázás a konyhaasztalnál. Fél szemmel figyelem a lisztes, cukormázas arcú lányomat, ahogy elmélyülten rajzolja az íveket a kisütött formákra. Kavarognak bennem az érzések. A közösen eltöltött idő, az egymás felé irányuló figyelem, a lisztfelhős konyhában felröppenő kacagások, a szárnyra kapó régi, karácsonyi történetek. Mind-mind terítékre kerülnek az ünnepek tájékán. Ahogy gyűlnek az írókázott mézeskalácsok, gondolatban megint abban a makulátlan tiszta, takaros konyhában járok, ahol a csodák születtek. Azután a szavakra: Tessék parancsolni! Kóstold meg! Csak módjával, nehogy elcsapja a hasadat! Az illatokra: rumosdióra, sült fahéjas tésztára, áfonya- és szilvalekvárra, langyos tejre. A mozdulatokra: aprólékos, türelmes, ügyes kezekre. Az emlékek elöntenek, érzem a nagyanyám láthatatlan jelenlétét az asztalunknál. Akár a karácsonyi csengő, fülemben csilingelnek szavai: fiam, a jó mézeskalácshoz szükségeltetik főtt méz, kevert finom liszt… És sorolja, ami szükségeltetik. Ha már nem leszek, akkor is ott leszek. Csak már nem én, hanem te sütsz, aranyom! Tudom, hogy az ízek kavalkádjában, a szúette ütőfa barázdáiban jószívvel gondolsz rám, és a mézeskalács titkát tovább élteted.A gyermekszív páratlan szerkezet, rejtelmes képességekkel. Halványodik a múlt, fényesedik a jelen, hogy aztán nagyanyám üzenete a lányom ropogós mondataiban teljesedjék ki. Anya, az otthoni mézeskalács a legfinomabb karácsonyi csemege. Újjászülettem!