A jég hátán is

A naptár 1924 decemberét mutatta. Bágyadtan álltam a budai jégpálya korcsolyacsarnoka előtt. Nemrég töltöttem a tizenötöt, de úgy éreztem magam, mint egy fulladozó, partra vetett hal. Éles füttyszó süvített át a téren. Amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan el is illant. Iszonyatosan hideg december járta, az a csontig hatoló, jeges marokkal mindenhonnan szorító. Bármerre néztem a budai utcákon, mindenhol boldog és mosolygós tekintetekkel találtam magam szembe. Mintha a világ egy habkönnyű felhő hátán lebegett volna hamisan ragyogó papírcsillagokkal feldíszítve, melyek körül igaztalanul csengő szavak repkedtek. El kellett osonnom otthonról, legalább egy órácskára. Úgy éreztem, hogy megfulladok, és egy percig sem bírom tovább a röghöz kötöttséget és mama állandó papolását a szabályok betartásáról. 

    A budai jégpálya ‒ közismert nevén „a gödör” ‒ kerek hirdetőtáblájára már novemberben kitették a „nyitva” táblát. Napok óta vágyakozva szemléltem az ifjakat, ahogy szabadon, önfeledten suhantak, bógniztak* a tükörsima jégen. Magam is erre vágytam: szabadságra, mozgásra és melegségre.

    Zsóka, a szobalányunk titokban becsempészett nekem egy korcsolyát. Szegény lány ‒ gondoltam ‒, megütheti a bokáját, ha kiderül a turpisság, de legfeljebb majd magamra vállalom a felelősség terhét. Eggyel több vagy kevesebb már nem oszt, nem szoroz. Mama megszámlálhatatlan rendbontást írt már a kontómra. A fülemben dübörögtek a dorgálások, amiért képtelen voltam illeszkedni, megfelelni a társadalmi elvárásoknak, valahol mindig kilógott hol a kezem, hol a lábam, de legfőképpen a szívem… A szívem, ami erre a harmóniát sugárzó, védett helyre húzott. 

    Megint felröppent a füttyszó. Ám most nem éles, csendbe hasító, hanem vidám, dallamos hangon szólalt meg. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Leültem a pálya melletti padra, hogy felszíjazzam a korcsolyát. A hang egyre közelített, majd megállt felettem.

    Felnéztem. Egy nagyjából velem egykorú fiú mosolygott le rám széles jókedvvel. Foltos, megkopott nadrágja zsebébe bújtatta a kezét, majd meghajolt, és letörölhetetlen vigyorral az arcán felajánlotta szolgálatát:

    ‒ Segíthetek, kisasszony?

    Nem volt ínyemre, ahogy kihangsúlyozta a kisasszony szót. Gúnyolódásnak véltem. Rögtön megállapítottam, hogy a fiú nem az általam megszokott társadalmi körökbe tartozik. Ám ez engem cseppet sem zavart. Sőt! Mindent szerettem, ami a szabályokkal szembe ment, s kirángatott abból a magasztos, álszent világból, amelyben evickélve próbáltam felszínen maradni.

    – Miért is ne? Segítsen! – fogadtam el végül a felajánlást.

A fiú a sapkáját vagányan a szemébe húzta, és csibészes vigyort villantott felém. Lehajolt, és gyakorlott mozdulatokkal felcsatolta a korcsolyámat, majd megragadta a kezem, és felhúzott. Nagyjából ugyanolyan magasak lehettünk. Mandulavágású, mélybarna szeme kiegyensúlyozottságot és jólelkűséget tükrözött.

    – Tud korcsolyázni? – érdeklődött.
    – Khm… Nem igazán, de gyorsan tanulok…
    – Jut eszembe! Be sem mutatkoztam. A nevem Weisz Bálint.
    – Kosári Lili. Örvendek.
    – Soha nem is korcsolyázott?
    – Mama nem engedte, mert illetlennek véli.
    – Szerencsére ez a gondolkodás megváltozott az utóbbi években. Manapság már a kedves mamák határtalan örömmel hozzák ki a lányaikat. Apám mesélte, hogy régen szárnyra kapott egy mondás, miszerint Bálterem s jégpálya, sikamlós mind a kettő** – somolygott az orra alatt.

    – Az eladósorban lévőket bizonyosan…
    – Nofene! Nem szándékozik férjet keríteni? – kérdezte meglepetten.

Fura egy fiú, gondoltam magamban. Fura egy lány, ez volt az ő arcára írva.

–  Nem szándékozom. Mama mindig azt mondja, hogy a lány nem ahhoz megy feleségül, akit szeret, hanem aki megkéri a kezét.

    Bálint szemérmetlenül kuncogott, majd így szólt:

    – Gyakorlatias. Aztán maga mit gondol erről?
    – A házasság egy lutri. No meg a hibás áru nem kelendő. Maradék.
    – Hibás áru? – vonta fel Bálint a szemöldökét.
    – Felejtse el! Megtanít, vagy sem? – szegeztem neki a kérdést.
    – Adja a kacsóját! – nyújtotta felém izmos karját. – Vegye le a kesztyűt, úgy sokkal…
    – Nem! – szakítottam félbe. – Köszönöm, de jobb lesz kesztyűben – tettem hozzá halkan.
    – Ahogy óhajtja…

Eleinte botladoztam. A fiú tehetségesnek, ám legfőképpen kitartónak bizonyult az oktatásban, így én sem vallhattam szégyent. Nem akartam, hogy egy nyafka úrilánynak tartson, hisz magam is végtelenül nevetségesnek találtam kényeskedő, fennhéjázó kortásaimat. Mielőtt elbúcsúztunk, megbeszéltük, hogy másnap ugyanabban az időben találkozunk. A korcsolyát megőrzésre nála hagytam. Nem állt szándékomban hazavinni, nehogy bajba sodorjam Zsókát.

    Ismét hajnalban ébredtem. Izgatottan húztam magamra vastag ruháimat. Épp csak annyit, amiben könnyedén és merészen tudok siklani. Megmagyarázhatatlan belső sugallat motoszkált bennem, miszerint megbízhatok a fiúban. A megérzéseim jól működtek. Ő már a pályán volt, és megállíthatatlanul rótta a köröket. Meghúztam magam a korcsolyacsarnok melletti fasornál, hogy zavartalanul figyelhessem. Szemem követte a mozdulatait. Edzett teste határozottan dolgozott, mozgása dinamikus és energikus volt. Olyan ember mozdulatai elevenedtek meg előttem, aki tudja, mit akar, és el is fogja érni. Mégis… Mégis a lénye legmélyén, mintha bujkált volna benne némi szomorúság.

A nap időközben felbukkant a budai hegyek oltalmából. Kiléptem a fasor árnyékából a fényre, és széles mosollyal integettem Bálint felé. Ő füttyentett egyet, majd erős hajtásokkal mellettem termett.  

    – Leskelődött? – kérdezte.
    – Csak egy kicsit. Pont annyit, hogy le legyek nyűgözve.
    – Ilyet nem mond egy úrilány…
    – Ez a baj, látja? Hogy nem mondunk ki hangosan igazságokat. Aki meg kimondja, azt utána gyötri a szégyen.
    – Akkor ne tartsa vissza! A jégpálya azért is különleges találkozóhely, mert itt nincs képmutatás, és kiszakadhat a szigorú illemszabályok börtönéből. Szórakozzon, és engedje el magát!
    – Elképesztően korcsolyázik – böktem ki végül.
    – A korcsolyázás nekem olyan, mint az élet: a saját erőmre és ügyességemre van szükség. Meg kell állnom a lábamon.
    – Az én kiszolgált, úri világomban ez a gondolkodás, életszemlélet idegen. Nem értelmezhető. Vannak pontos tervei is?
    – Gyorskorcsolyázó bajnok szeretnék lenni. Lápócsy József*** nagy példaképem. Ám sajnos nem vagyok olyan jól iskolázott, mint ő. A versenyzés kiutat is jelentene számomra. Na, nem az árvaságból, de a szegénységből bizonyosan.
    – Hol van a családja?
    – Nekem nincs már családom – a hangja megbicsaklott. – Az ünnepek közeledtével felerősödik a hiány érzése. Hamarosan itt van az év legszebb időszaka, de már nem sokat jelent. Mióta meghaltak azok, akiket szerettem… a szüleim. Velük együtt elment mindaz, ami a karácsonyt jelentette. Már csak a remény éltet, hogy valamiképpen boldogulok az életben.

Bánatosan hallgattam. Nekem ugyan volt családom, mégsem szerettem az ünnepet. Pont az hiányzott belőle, amiért a karácsonyt karácsonynak hívják: a szeretettel teli együttlét. Megsuhintott a felismerés, hogy Bálint és én ugyanabba a gödörbe kerültünk.   

A következő decemberi hajnalon is elmenekültem otthonról. Meg a rákövetkező reggelen is, és azután is… és így tovább. A korcsolyázás olyannyira részemmé vált, hogy azzal feküdtem, azzal keltem. Az állandó testmozgás lefárasztott. Az étvágyam megnőtt, az éjszakákat pedig átaludtam. Éjjelente zenével, mozdulatokkal álmodtam.

    – Majd kicsattan az egészségtől! – fogadott Bálint egy hóeséses napon széttárt karokkal. A finom hópihék lágyan szállingóztak köröttünk, mintha azt lesték volna, ugyan mikor húzunk korcsolyát, hogy velünk együtt kergetőzhessenek.
    – Jól is érzem magam! A sportolás örömforrás.
    – Végre mosolyog… – konstatálta elégedetten.

Kisvártatva rácsusszantunk a pályára. A hóesés csak még varázslatosabbá tette az amúgy is bensőséges hangulatot árasztó helyet. Nem voltam szerelmes Bálintba, de a törődése gyengédséget váltott ki belőlem. Megkedveltem őt. Azt hiszem, hogy ő is hasonlóan érzett irányomba.

Velem ellentétben azonban ő fáradtnak tűnt. Arca megnyúlt, szemei alatt sötét karikák gyülekeztek. Vékony ruhája bizonyosan nem melegítette rendesen.   

    – Mindenféle munkát elvállalok – mesélte, miközben rajzolt egy koszorút a korcsolyájával. – Közben próbálom megtörni a jeget, és beférkőzni a korcsolyázó egyesület tagjai közé. Egyelőre falakba ütköztem, de bízom magamban, a képességeimben. Tudom, hogy sikerülni fog, és amúgy meg… a jég hátán is megélek. A legjobb helyen vagyok ezen a családias budai jégpályán, valaki csak felfigyel rám.

Utolsó mondata szöget ütött a fejemben. Nem hagyott nyugodni. Nem ragadhattam bele végleg az elmúlt hónapok önsajnálatának csapdájába. Össze kellett szednem magamat, mert eljött az ideje, hogy mindketten kimásszunk a veremből.

***

Zsóka falazott nekem, így mama nem jött rá, hogy a kora hajnalokat csavargással töltöm. A reggeli étkezésre pedig mindig időben visszaértem. Olykor szembe találtam magam papa résnyire összehúzott szemével, de csendes, megfontolt ember lévén, nem szólt semmit.  

    Mikor a naptárra néztem, szomorúan állapítottam meg, hogy a karácsony egyre csak közelít. Nem vártam az ünnepeket, mert csak külsőségekben, felszíni csillogásban mutatkoztak meg. Bálint meg az egyedüllét és a gyötrő magány miatt vált közömbössé irántuk. Találtunk hát még egy metszéspontot az életünkben. Szomorúsággal átitatott érzelmi csomópont volt ez, amelyet tulajdonképpen az a bizonyos találkozási hely szépített meg. Mert a jégpálya mindkettőnk szemléletét, hozzáállását megváltoztatta.

    A Szentestét megelőző reggelen nem leltem sehol Bálintot. A pálya kihalt és csendes képet mutatott, csupán a korcsolyám árválkodott magányosan a fa melletti pad alatt. Benne egy szál virággal és egy papírcetlivel, amire azt rótta: bízz magadban! No, valóban eljött az idő, gondoltam. Lehúztam a kesztyűmet és félre hajítottam. Felcsatoltam a korcsolyát, majd a pályára léptem. Bálint nélkül először elveszettnek éreztem magam, ám ahogy egyik siklás követte a másikat, egyre inkább felbátorodtam. Átjárt az élet öröme, megérintett a szabadság szele, szárnyaltam a jégen. A szél süvített a lépteim között, átfújt az éleken, s a fülemben hallottam Bálint biztató szavait, elismerő füttyentését. Kinyíltam, mint a tavaszi rózsa. Megtanultam korcsolyázni. Megtanultam elfogadni magam.

Bálint egymagában állva szemlélt a csarnok mellől. Gondolatai azonban fel és alá járkáltak:

Lili átszellemült. Szemében fény ragyog. Kecsesen és hajlékonyan mozog, csak a korcsolyája éle ad halkan sercegő hangokat a vastag, hideg jégen. Olyan, mint egy szárnyaszegett madárka, aki megkísérli a repülést. Most…, igen, kitárja a karjait, de megbotlik, elesik. Tenyerére helyezkedik, nincs rajta a kesztyű, de hát… Ej! Mintha valami hibádzana a kezén…, de nem! Lili így igazán önmaga. Feláll, lesöpri a havat a szoknyájáról, füle mögé simítja rakoncátlan tincseit. Az arca kipirosodik, mint a kinyílt rózsának. Elmosolyodik, megrebegteti kezét, majd hajtja magát tovább. Nagyot sóhajtok. Megkönnyebbülök. Milyen érzés lehet sérült fiatal lánynak lenni a csinos, tündérszép hajadonok között? Milyen súlyos teher lehet egy meg nem értő család? Milyen óriási károkat okozhat a lélekben a szeretetlenség? Nem! Nem! Lili nem sérült, nincsenek hiányosságai. Tele van szeretettel. Hirtelen felém fordul, észrevesz, kezével felém int. Számomra természetes az, ami mást taszítana. Lili így egész és varázslatos. Ő a legjobb barátom.      

***

Karácsony reggelén remegő kezekkel, ám egyenes gerinccel álltam oda papa elé, hogy előadjam mondandómat. Szigorú, de igazságos ember volt. Sokra nem tartotta a leánygyermekeit, de becsületére legyen mondva mindig meghallgatott, ha audienciára mentem hozzá. Mivel természetünk erősen hajazott egymásra, ezért hiszem, hogy valahol a lelke mélyen megértette törött lelkem szabadság utáni vágyát. Titkon ő maga is erre áhítozhatott, ám beletörődött, hogy a konvenciók mégis uralkodjanak felette. Odaálltam elé. Életemben először tenni akartam valakiért, önzetlenül segíteni. Felemelni egy magára hagyott, tehetséges embert. Papa a kandalló felé fordulva hallgatta végig a monológomat. A gyertyák reménnyel telve lobogtak, falon visszaverődő fényük lelkes lebbenése erőt adott. Nem emlékszem pontosan a szavakra, már csak azt érzékeltem, hogy a végére értem, és elmondtam mindent, amit elmondhattam. Összedörzsölte a kezét, én pedig éreztem a szobával együtt szívemet is felmelegedni, ahogy papa elismerése lassan kiemelkedett a lángok közül: – Büszke vagyok rád, leányom! Azután megkért, hogy vigyem ki a pályára, hogy megismerkedhessen Bálinttal.

    A Várfok utczán ballagtunk végig. Fehérbe öltözött Buda minden szeglete. A karácsonyi hangulat kiköltözött az utcákra és terekre. Lépteinket összehangolta az egyetértés, a megértés.

    Bálint szokásához híven már gyakorolt. Korcsolyája széles ívekben karistolta a jeget. Ssss… krsss… ssss… A fiú, aki a jég hátán is megél, jutottak eszembe szavai. Intettem felé, aztán a nevét kiáltottam. Felcsillant a szeme, elindult, de hirtelen megtorpant. Biztató mosolyt küldtem ekkor felé. Majd felemeltem a kezemet, mutatóujjammal kört írtam le a levegőben, és az ég felé mutattam. Ő pedig bólintott és nekiveselkedett. Ahogy mindig is tette, újra és újra elindult az élete pályáján. Szélsebesen és magabiztosan korcsolyázott.

    Szemem sarkából figyeltem papát. Nem eresztette el tekintetével a fiút, követte minden mozdulatát. Behatóan, megfontoltan tanulmányozta jellemét. A korcsolya irányt váltott, majd megtalálta az útját. Hirtelen befékezett előttünk, és irányítója alázatosan meghajolt.  

    – Papa, ő itt Weisz Bálint – mutattam be a barátomat.
    – A nevem Kosári Vilmos. Gratulálok, fiam! – nyújtotta felé a kezét. – Megérdemel egy esélyt. A legnagyobbak között van a helye. Mindent meg fogok tenni, ami módomban áll, hogy hozzásegítsem. Jöjjön el az Egyletbe, megismertetem néhány fekete ruhás, ördögsapkás gyorskorcsolyázóval.

Felnéztem a papára. Nem egyszerűen felemeltem a tekintetemet, hanem úgy istenigazából láttam őt. Megnőtt a szememben…, fel, egészen az égig. A hideg csípte az arcomat, de az öröm volt, ami egy könnycseppet préselt ki a szemem zugából.

    Bálint köszönetet mondott, majd egy óriásit füttyentett. Lehúzta a kesztyűmet, megfogta a kezemet, azután a pályára húzott. Együtt siklottunk a kemény, poros jégen. Hiányzó két ujjam ellenére egészséges embernek éreztem magam. Nem nyomasztott a hiány, többé már nem csak egy hibás áru voltam a leányvásárban.

    Bálint és én… Hmm… Mi kimásztunk a gödörből. Úgy hiszem, hogy kölcsönösen megajándékoztuk egymást. Bálint visszaadta a hitemet, az életkedvemet, többé már nem fuldokoltam. Kibontotta a lényemet, megszerettette velem saját magamat. S hogy én mit adtam neki? Nem tudnám megfogalmazni. Ezt érezni kell. Sosem hittem abban, hogy valakinek bármit is adhatok. Ha mégis ki kéne mondanom, akkor két szó jutna az eszembe: a remény és a barátság. Reményt adtam neki… és a barátságomat.

 

*bógnizik: korcsolyázás közben (félkör) íveket ír a jégre a korcsolya élével

**idézet forrása: 1905. Vasárnapi Újság

***magyar bajnok műkorcsolyázó (1900‒1984)