A kismadár

A kismadár

Iszonyatosan hideg januári reggelre ébredtem, alig éreztem kezem-lábam. A nap még a hegy háta mögött szunnyadt, mégis szinte teljesen világos volt. Kikászálódtam az ágyból, majd megmozgattam megdermedt végtagjaimat. Sebtében magamra húztam vastag gyapjúruhámat, azután átbotorkáltam a konyhába. Mama a meleget árasztó tűzhely mellett kuporgott. Háta meghajolt, ahogy a temérdek varrnivaló fölé görnyedt.
– Raktam fel forró vizet, teának – szólt, mikor beléptem. Átfutott rajtam a szégyen. Megint engem kímélt, megint hamarabb felkelt, vagy tán le sem feküdt az éjszaka.
– Köszönöm, készítek egy-egy bögrével, azután segítek.
Bólintott, ám továbbra is kézimunkájába temetkezett. Figyelmesen folyattam rá a vizet a teafűre, de a fél szemem egyre csak elkalandozott a tűre, a fonalra és a mama göcsörtös ujjaira. Szabályosan és egyenletesen hurkolódott bele a szál az anyagba, mégis néha meg-megbicsaklott a kezében és ügyetlenül találta meg a helyes utat. Így gondoltam saját magam útjára is: sokszor elestem, aztán valahogy mindig talpra vergődtem, s folytattam. Odanyújtottam neki gőzölgő teásbögréjét, majd az enyémmel a kezemben az ablakhoz léptem. A kismadarak már a párkányra repültek, szemezgették a kiszórt magokat. Az üvegre apró jégkristályok tapadtak, s én jól emlékszem, kislányként mennyire elindította a képzeletemet a jégvirágos ablak látványa. Akár egy tündérmese, varázslatosnak éreztem, amelyet ha sokáig szemlélek, akkor elvezet egy mesevilágba.
-Jól haladtam, mert egész éjjel havazott (ezek szerint megint végigvarrta az éjszakát, sóhajtottam magamban), vakított a fény. Elkészül a terítő, mire megérkezik… – ám nem fejezte be, helyette kortyolt egyet a teából. Idegennek éreztem a vakító fény kijelentést épp az ő szájából. Ám való igaz, a vidéket beborította a fehérség, egy éjszaka alatt majdnem térdig érő hó zúdult ránk. A nap most kibújt a magasodó hegyek oltalmából és egyre emelkedett az égbolton. Hirtelen mindketten az ablaküvegen át beszűrődő erős fény felé emeltük az arcunkat. Lehunytam a szemem, mama viszont a távolba meredt. A messzeségbe, mintha látná jöttét annak, akit vár… Minden valószínűség szerint látta is.
Odakucorodtam mellé, tenyeremet a meleg tűzhely felé fordítottam, hogy felmelegedjen, majd tűt és fonalat vettem a kezembe. Mama felállt, kitapogatta a széket, azután az asztalt, végül ráhelyezte a bögrét, visszatámolygott és lelkiismeretesen folytatta a munkát. Mindenképp el akart készülni vele mire… Göcsörtös, dolgos keze alatt egy fatörzsre szálló madárka, havas csipkebogyóbokor öltött formát. Szemkápráztatónak találtam. Saját, belső és szabad világának kivetülése fogalmazódott meg a színes fonalak és biztos öltések összhangjában.
Hosszú hetek teltek el így. A terítő végül elkészült, mire papa visszatért a háborúból. Mama honnan és hogyan látta a bizonyosságát, máig nem tudom. Ám bennem megkérdőjelezhetetlenné vált: annak a terítőnek minden egyes szálába szíve minden szeretetét, várakozását belefonta.

-A kézimunka részlet a férjem édesanyjának ügyes kezét dicséri!